Nagyon-nagyon rég , kisgyermek koromban éreztem, tudtam hogy nekem az lesz a dolgom az életemben hogy segítenem, támogatnom kell a betegeket, a segítségre szorulókat !
Az első ilyen megtapasztalásom anyai nagymamámhoz kapcsolódik, aki rengeteg betegséggel küzdött. A cukorbetegsége adta minden problémájának az alapját. Ennek már kicsit több mint 40 éve. Akkor még nem volt elég információ sem a betegségről, sem a terápiájáról. Gyerekcipőbe járt a cukorbrtegség gyógyszerelése és a diétája is.
9-10 éves voltam akkor, ő 67. Már alig látott szegény, nehezen mozgott, mindig „ugrált” a vérnyomása. Napi 2x kellett neki inzulint adni, felügyeletet igényelt, amit a nagypapa ellátott. Sokkal nehezebben , bonyolultabban volt adagolható akkor még az inzulin mint manapság.
Nagymamámra a látása miatt egyáltalán nem lehetett rábízni az adagolást, hiszen könnyen túladagolhatta volna magának, feledékenysége miatt nem volt megbízható.
Édesanyám feladata volt 3 kisgyerek nevelése, egészségügyis munkája mellett hogy percre pontosan, napi 2 alkalommal beadja a napi inzulin adagot. Sem a testvérei, sem nagyapám nem tudták ezt lelkileg felvállalni.(Semmi szemrehányás nincs ebben, hiszen nem mindenki képes rá).
S itt jöttem én! Az anyukáméknak lehetőségük volt elutazni pár napra, s mivel senki nem vállalta az injekciózást, én 9 évesen vállaltam el hogy vigyázok a nagymamára, s beadom az inzulinját is.
Ekkor fogalmazódott meg bennem a felismerés, hogy IGEN! ez lesz az én utam…
Innentől fogva minden kétséget kizárva csak azon dolgoztam hogy én ápolónő legyek! Hisz ő az a ki segíthet a beteg embereknek-gondoltam akkor.
Az iskolában imádtam a biológiát, élen jártam az egészségügyi szakkör versenyeiben , s nem volt kérdés , hogy a középiskolába is egészségügyibe jelentkezem. Az akkor megjelölhető 3 lehetőségből csak három volt egészségügyi suli.
Gyorsan elrepült a 4 év, s én alig vártam hogy dolgozhassak! Eszem ágában sem volt akkor továbbtanulni! Hát akkor mikor mentem meg a világot?
Óriási lelkesedéssel kezdtem el a munkát ápolónő lettem, sebészeti osztályon dolgoztam! Nagy volt a lelkesedésem !
Azonban egyre inkább elillant a rózsaszín köd, s felszínre tört a valóság! Nem egészen úgy történtek a dolgok ahogy én elképzeltem, ahogy megtanultam, amit megálmodtam.
Megszületett a nagyfiam, s miután visszamentem dolgozni, már nagyon sok minden megváltozott. Nehéz volt már akkor másokat úgy segítenem, ápolnom, hogy közben „cserben hagytam„ a gyermekem. Nélkülem töltötte az éjszakákat. Nagyon nehezen éltem meg!
Először gondolkodtam el rajta, hogy biztosan van másik út is ahol én szolgálhatok, segíthetek!
Aztán bekopogtatott a kisebbik fiam! Ő még nagyobb tanítást hozott számomra! (Természetesen erre később jöttem rá.)
Terhességem 26-ik hetétől problémás volt a terhességem, s a kórházi bent fekvésem alatt számtalanszor szertefoszlott az a hitem, hogy az egészség, az egészségem másnak is fontos, nem csak nekem!
Koraszülöttként jött a világra 29. hetében a terhességemnek. Gépi lélegeztetés, kórház, gyógyszerek, kórház, gyógyszerek, problémák tömkelege…. S nagyon úgy éreztem magamra hagytak, magunkra maradtunk a problémákkal.
Az egészségi kihívások miatt a természetes gyógymódok, gyógynövények felé kanyarodtam el, s közben egy világ omlott össze bennem, mert egyre távolabb éreztem magam az életfeladatomtól!
Miután visszamentem dolgozni, hamarosan jött egy „véletlen” lehetőség, s így tüdőgyógyászati ambuláns ellátásban folytattam az akkori hivatásom.(A gyermekemnek a légzőrendszeri problémája volt a legkomolyabb, így itt is rengeteg tapasztalatra tettem szert)
Éppen a fiam egy szintén komolyabb betegsége közepette voltunk, akkor már 10 éves körül volt, mikor álmomban megjelent a nagymamám! Beszélgetett velem , s azt mondta milyen kár hogy ő nem használta ki a gyógynövények erejét, s hogy mekkora áldás hogy én nem így teszek!
Egyre mélyült a kapcsolatom a természetgyógyászattal….
Beiratkoztam természetgyógyász képzésre…
Majd elvégeztem a reflexológus képzést…
Rabul ejtett a bioenergetika, a biorezonancia világa…..
Óriási lépésre szántam el magam, s saját vállalkozást indítottam el, melyben a saját célom, a lelkem elvárásának megfelelő támogatást, segítést és vezetést nyújthatom a hozzám fordulóknak.
Úgy éreztem sorra kaptam a”pofonokat”? – Pedig NEM !
Útmutatásokat kaptam a sorstól, univerzumtól vagy a Jóistentől-ki miben hisz- hogy rátaláljak az igazi életfeladatomra , úgy hogy a lelkem is békére leljen !
Köszönöm hogy megoszthattam Veled !
Szeretettel : Timi
